A napóleoni háborúk Európa jelentős részére, illetve Észak-Afrika, Ázsia és az Atlanti-óceán bizonyos területeire kiterjedő, globális konfliktusok sorozata volt 1799 és 1815 között; a korszak „világháborújának” is nevezik. A harcokból a nagyhatalmak közül csak az Amerikai Egyesült Államok maradt ki, jóllehet az angolok lekötöttségét kihasználva területeket szerzett Nagy-Britanniától. A háború nevét I. Napóleonról, a franciák császáráról kapta.

Napóleon sorra verte le az ellene alakuló európai katonai koalíciók hadseregeit (1799, 1802, 1805, 1807, 1809). Elfoglalta Rómát (1799), Bécset (1806), Berlint (1806), Madridot (1808), Lisszabont (1809), és Moszkvát (1812). Egyedül a tengeren nem sikerült győzelmet aratnia (a francia flotta két alkalommal szenvedett vereséget az angoltól: 1799, 1805), emiatt Nagy-Britannia elfoglalásának terve nem valósulhatott meg. Napóleon számára a vereséget utolsó nagy hadjárata és annak következményei okozták. Bár az Orosz Birodalom ellen vezetett (1812) hadjáratban legyőzte az orosz seregeket, és elfoglalta Moszkvát, az orosz télben hadserege nagy részét elveszítette, és kénytelen volt visszavonulni. A szövetségesek ezután a lipcsei „népek csatájában” (1813) legyőzték a császár hadseregét. Őt magát Elba szigetére száműzték (1814). Napóleon azonban a Földközi-tengeren cirkáló brit hadihajók ellenére megszökött, és száz napra visszatért (1815), de a szövetségesek a waterlooi csatában végleg legyőzték (1815. június 18.) Ezzel a közel két évtizedes háborúsorozat befejeződött. A győztes hatalmak Napóleont Szent Ilona szigetére száműzték, ahol 1821-ben hunyt el.